5. rész

Amikor magamhoz térek rögtön a nyakamhoz kapok. Sajog, és biztos vagyok benne, hogy ez meg fog látszani. Bár előtte nem estek nekem sokkolóval azért, mert inni akartam.
- Jól vagy? - siet oda anyu.
- Nem tudom. Te jól lennél, ha a saját anyád letámadna egy sokkolóval az otthonodban? - kelek fel, majd dühösen ledobom magamról a plédet, és elindulok.
- Én nem csodálkoznék ezek után - motyogja, majd nekiáll összehajtani a plédet.
- Tudod, egyszerűbb lett volna, ha csak hagysz megrohadni a börtönben - mondom érzélmentesen, majd felbaktatok a lépcsőn és magamra csapom az ajtót.
Lefekszem az ágyba, és ébren fekszem. Mire elalszom már a nap jön fel. Nem sokkal később kopogásra ébredek. Ásítok egyet, majd kikászálódom az ágyból, miközben megszorítom amúgy is kócos copfom. Kinyitom az ajtót. Anyu áll ott munkaruhában egy másik figurával.
- Jó reggelt. Készüljön. A bíró ejtette a börtönbüntetést azzal a feltétellel, hogy hetente háromszor pszihológushoz jár a helyi elmegyógyintézetbe. Ma lesz az első alkalom - mondja az anya mögött álló személy, aki elég hivatalosan beszél ahhoz, hogy valamiféle igazságszolgáltató legyen és hogy egy szál bugyiban és pólóban lásson, kócos hajjal és nagyon nem friss lehelettel.
Bólintok, majd becsapom az ajtót. Kinyitom az ablakot, majd besietek a fürdőbe. Gyors zuhany, smink, fésülködés, dezodor, és ruha. Nagyjából 20 perc múlva fekete Vans-ban megyek le a lépcsőn. Anyu és Mr. Hivatalosemberke a konyhában ülnek és némán kávéznak. Én is töltök magamnak, majd helyet foglalok. Felváltva nézek anyura és a férfira, és magamban jót kacagok a kínos csenden.
- Indulhatunk? - hörpintem fel a kávém maradékát.
Egyszerre bólintanak, majd anyu elteszi a fegyverét meg a bilincsét az övére, elrakja az iratait, a jelvényét és indulásra készen pillant ránk.
A kocsiból nézem az elsuhanó embereket, boltokat és gyér természetet. Túl vagyok az első kezelésen. Annyira nem volt vészes, mint azt hittem. Kellemesen elbeszélgettem a fiatal sráccal, aki szerintem kicsit félt, hiszen a rendőrök tájékoztatták.
Anyu otthon kirak. A ház előtt várom meg, amíg elmegy, majd hirtelen fordulnék meg, amikor felnyög valaki, majd a földre csapódik.
- Ne haragudj! - mentegetőzök azonnal, majd leguggolok a fiúhoz.
Azt ismerelten szó nélkül áll fel, hajába túr, majd nagyot szív a cigarettából. Lassan végigvezeti szemét napbarnított testemen, melyet csak egy sort és egy rövid póló borít.
- Semmi baj - feleli nyugodtan és tovább áldogál ott.
Pár perccel később újra végigmér, szintén a Vans cipőmtől sötét hajamig, majd a zsebében kezd el turkálni. Elővesz egy darab papírt, a kezembe nyomja, mélyen a szemembe néz, elmosolyodik, kacsint, majd lazán elsétál.
Az ágyamon ülve vizsgálgatom a papírt. A kézirás kusza, de kivehető. A papír gyűrött, de semmiképpen sem szakadt. Végigsimítom a számokat, majd sóhajtva félreteszem és eldőlök az ágyamon. Gondolkozok, most úgy igazán. Felelevenítem a képeket az ártatlan megcsonkított, halott emberekről. Behunyom a szemem, de egy könycsepp ígyis kicsordul. 'Mit tettél?!' viszhangzik bennem a kérdés. Lehet, hogy nem is igazán akartam ezt az egészet? Mindig úgy éreztem, hogy ez a bosszú, de már rájöttem, hogy fogalmam sincs miről szólt ez az egész. A meggyilkolt emberek ugyan már csak rothadó testek, de a bűntudat velük együtt bennem él.

4. rész

Igen, tudom. Eszméletlenül sok idő telt el az utolsó rész óta, de nem tudtam beleélni magam Carter helyébe, így pihentettem a témát. Mindenesetre itt az új rész, ha van aki kitartott idáig, akkor annak jó olvasást és tudassa velem mire számít a történettel, és Carter jövőjével kapcsolatban.
Köszönöm.
Puszi, Reni

Otthon beálltam a zuhany alá és igyekeztem lemosni magamról az odaszáradt vért, olyan helyekről, mint a nyakam, a szemhéjam vagy éppen csuklóm. Alaposan mostam át testem a tusfürdővel, de valahogy így is mocsknak éreztem magam. Most az egyszer volt egy kis bűntudatom, de hamar elillant, amikor arra gondoltam miket tett az ellenkező nem velem. Megráztam a fejem, majd elzártam a zuhanyt. Az egyik törölközőt testemre tekertem, a másikat hajamra tettem, hogy kicsit felszívja a vizet. Visszaindultam a szobámba, ahol gondosan becsuktam magam után az ajtó és behúztam a szoba azon részén lévő sötétítő függönyt, ahol a fegyvereim voltak. Leguggoltam és arréb húztam a szőnyeget, hogy akadálymentesen kivehessem azt a hat lécet a padlóból. Még egyszer körül néztem, majd sorjában vettem ki a pisztolyokat, hogy leellenőrizzen a töltényeket. Mindig pontosan tudtam, melyikben hány töltény van, és azt is, hogy a tár rendesen van visszarakva a helyére. Nem akartam, hogy amatőrnek és idiótának nézzen kezemben a fegyverrel.
Szépen visszarendezgettem a pisztolyokat és egy árva tőrt - a  többit elkobozták az egyik kedvenc pisztolyommal együtt - majd visszahelyeztem a léceket és a szőnyeget. Felálltam és a szekrényhez mentem, hogy felöltözzem. A pisztolytartót gondosan elrejtettem, amelyet még anyától vettem el, majd alaposan szemügyre vettem a szobám. Árulkodó jelek után keresgéltem, amik elárulhatják miket tartok itthon. Többször ki és be mentem a szobámba, de semmit gyanúsat nem találtam. Próbáltam rendőrös felfogással is átvizsgálni a szobát, de nem találtam DNS nyomokat sehol.
Nyugodtan ültem az ágyamon, amikor anya hazaért a munkából. Fáradtan maszírozta orrnyergét és tett egy lépést a szobámba.
- Ne. Nem érdekel a hegyi beszédet - feleltem anélkül, hogy felnéztem volna a laptopomból.
- Carter. Megöltél 10 ártatlan férfit. Egy gyilkos vagy, érted? Egy kibaszott gyilkos vagy. Lehet, hogy a lányom vagy, és mindent meg fogok tenni azért, hogy megúszd, de lesznek következményei. Ezeket a gyilkosságokat nem fogom se én, se a fiú családjai szó nélkül hagyni. Megöltél 10 fiú csak azért, mert az egyik összetörte a szíved. Elmegyógyingézetben van a helyed kényszerzubbonyban egy gumiszoba padlóján fetrengve a szégyenben a bűntudatban - fejezi be, aztán olyan erővel csapja be az ajtómat, hogy az ablak üvege megremeg.
**
Később, amikor lemegyek a konyhába, hogy igyam egy pohár vizet, elképedek. A nappaliban a három kanapén három rendőr ül éberen, kezükkel folyamatosan a fegyverüket markolják. Lelépek a lépcsőröl, mire a parketta megnyikordul és mind a hárman rám szegezi fegyverüket. Léptek zajára megfordulok, mire szemben találom anyával, akinek jobb kezében fegyver, bal kezében, amelyikkel  jobbat támasztja sokkoló. Mire rájövök mit akar, a készüléket máris a nyakamhoz nyomja.

3. rész

Üdv újra itt, is Gyilkosaim!
Meghoztam az új részt, mely reményeim szerint elnyeri a tetszéseteket. Még nagyjából három rész, mire az események felpörögnek és megjelenik a másik két főszereplő - a második kiléte titok - és nagyon remélem, hogy velemtartotok addig. Jó olvasást, legyetek rosszak :)


Miközben anyut és a nagyon bölcs gondolatait vártam elgondolkoztam. Úgy igazán. Fogalmam sem volt mi fog rám várni,  de nem is akartam belegondolni. Felesleges olyanon aggódni, amit nem tudunk befolyásolni. Egy harcos nem tesz ilyet,  hisz valljuk be. Az voltam. Túléltem 19 évet csalódásokkal, gúnyokkal, piszkálásokkal és önbecsülési problémákkal. Ahogy ott ültem a kényelmetlen vas széken, megbilincselt kezeimet combomon pihentetve,  valahogy nem féltem. Magabiztos voltam. Sikerült a feje tetejére állítanom a hierarchikus rendszert:  többé nem én féltem másoktól. Sokkal inkább tőlem féltek,  és ez jó érzéssel töltött el. Hogy miért? Mert végre én voltam a domináns, a felsőbbrendű, én diktáltam.
- A nyomozó felveszi, ahogyan bevallja tetteinek pszihés okait. Ezután házi őrizetbe vesszük és megvárjuk a bíró döntését - nyitott be egy számomra ismeretlen férfi, hogy közölje velem ezt a roppant érdekfeszítő dolgot, amiről már akkor tudtam, mikor ő még csak friss diplomás volt.
Némán bólintottam, majd figyelmemmel végigkísértem a bejövő ember szerencsétlenkedését. Férfi volt, tehát ha kicsit is ismert, akkor volt mitől tartania. Végig lenézett, amíg pakolt, majd amikor elkészült a gép összrakásával leült, bekapcsolta a szerkezetet, és bólintott, hogy kezdhetem.
- Nos, szeretném bevallani, hogy a tetteimnek, pszihés hátterei vannak. A fő ok, amiért azt tettem, amit, a megbántás. Több férfi is volt, aki megbántott, játszott az érzéseimmel, és úgy éreztem, ezt vissza kell adnom nekik. Persze, jöhet a kérdés, hogy miért pont a meggyilkolásukat válaszottam. A válaszom egyszerű. Ez volt az egyetlen, ami felért az én, személyes fájdalmammal. Látni akartam, ahogyan szenvednek, és a poklot is megjárták, miközben kínoztam őket. Természtesen nem az igazi bűnösöket öltem meg. Nekik pont elég lesz tudni, hogy miattuk halt meg 10 ártatlan férfi - zártam le a hangom, majd elégedetten hátradőltem.
A rendőr lekapcsolta a gépet, kivette a kazettát, majd miután sebesen szétszedte a berendezést, távozott. Pár perc múlva anyám jött vissza egy bokabilinccsel. Háziőrizet. Ezzel az erővel ide is bezárhatnának arra az egy-két hétre.
Hagytam, hogy anya feltegye a nyomkövetős bilincset, majd belémkarolt és kivezetett az épületből. Ott egy rendőrtisztre bízott, aki megbilincselte a kezem, majd beültetett a kocsiba, mondván hazavisz. Nem ellenkeztem. A gyomrom majd kilyukadt, álmos voltam, és egy kicsit kellemetlen volt a véres cuccaimban lenni.

2. rész

A rendőrőrsön mindenki megvető pillantassal kísérte végig, ahogy anyámmal a nyomomban követem az egyik rendőrt. Bementünk egy kis szobába, olyan filmbeillőbe, majd leültettek egy székre, de a bilincset továbbra sem vették le a kezemről.
- Carter Blake. Megvádolom sorozatgyilkossággal és többszörös ellenállassal a rendőrséggel szemben. Van bármi, amit fel tud hozni mentségére? - kérdezte anyám hivatalos hangon.
- Honnan veszi mindenki, hogy én voltam? - tettem fel az egyetlen kérdést, ami foglalkoztatott - Ha jól tudom semmilyen bizonyíték nincs a birtokotokban. Anya? - fordultam az említett felé.
- A kollégáim megtalálták a véres kesztyűket az ajtó előtt. Kiesett a táskádból - küszködött könnyeivel, majd intett a bent lévő, szótlan rendőrtisztnek, hogy hagyjon minket egyedül.
Anya megvárta, amíg becsukódik az ajtó, majd könnyes arccal fordult felém.
- Miért? Csak ennyit kérdezek. Mit csináltam rosszul, hogy 17 évesen sorozatgyilkos lettél?
- Anya, ez nem a te hibát - hajtottam le a fejem.
- Akkor? Hogy jutottál el idáig? - nézett rám kétségbeesetten.
Tudtam, hogy óriásit csalódott bennem, félt és aggódott.
- Ezt nem értheted.
- Tégy próbára - tárta szét karjait, majd erőtlenül engedte le őket az asztalra.
- Nem tűnt fel semmi, az áldozatokat vizsgálva?
- Azok a huszonéves fiúk bántottak?
- Nem konkrétan ők. Itt a nemen van a hangsúly - nyeltem egyet - Én annyira sajnálom, anya. Ígérem, soha többet nem kereslek. Felejts el - folyt le az első könny az arcomon.
- Nem, kicsim. A lányom vagy és harcolni fogok érted. Tudom, hogy túlleszünk ezen. Csak el kell mondanod, hogy pszihés okai voltak a tetteidnek és megúszod az életfogytiglant pár év intézettel, vagy háziőrizettel és pszihológussal. Harcolni fogok érted - tette kezét megbilincselt kezeimre.
- Miért?
- Mert a lányom vagy. És akármekkorát csalódtam benned, vagy akármennyire is félek tőled, a lányom vagy. És ez ellen semmit sem tehetek.

1. rész: A 10. gyilkosság

Egy utolsó golyót eresztettem a fejébe, mielőtt elhagytam a házat. Alaposan körülnéztem, mielőtt kiléptem az ajtón és bezártam azt. Előhúztam a zsebkésem, majd belevéstem a jelet, melyet minden tetthelyen ott hagyok egy számmal együtt. Ez volt a tizedik. Volt, hogy megfojtottam, lelőttem, leszúrtam, megcsonkítottam. Az utóbbit a nemiszervüknél alkalmaztam. Kezemről lehúztam a gumikesztyűt, fejemről levettem a sapkát, majd a táskámba tettem azokat, a kesztyűt útközben akartam eldobni. Nyugodtan mentem le a lépcsőn, semmiféle bűntudat nem volt bennem. Az utolsó lépcsőfokon megtorpantam. Valami más volt. Mintha rendőrautók szirénái villogtak volna. Megálltam a lépcsőn és vártam. Mérlegeltem a menekülési útvonalakat, de zsigereimben már éreztem, hogy késő. Az ajtó becsapódott és egyszerre három kommandós szegezte rám a fegyverét. A piros pöttyök rendszertelenül mozogtak melleimen, miközben a három férfi a parancsra várt. Egy újjabb FBI-os jelent meg az ajtóban, egyszerre vette le szeméről a napszemüveget és fejéről a kalapot.
- Carter? - nézett rám megrökönyödtem, szemei megteltek könnyel.
- Meglepetés - villantottam anyura egy bizonytalan mosolyt, majd hagytam, hogy megbilincseljenek és beültessenek a rendőrautóba. 


Sziasztok :) Gondoltam most a bejegyzés végére írok,  hátha így nagyobb az esély arra,  hogy elolvassátok. Kérlek valami jelet vagy nyomot hagyjatok, mert ha nincs értelme, akkor nem folytatom a történetet. 
Puszi, 
The Killer