2. rész

A rendőrőrsön mindenki megvető pillantassal kísérte végig, ahogy anyámmal a nyomomban követem az egyik rendőrt. Bementünk egy kis szobába, olyan filmbeillőbe, majd leültettek egy székre, de a bilincset továbbra sem vették le a kezemről.
- Carter Blake. Megvádolom sorozatgyilkossággal és többszörös ellenállassal a rendőrséggel szemben. Van bármi, amit fel tud hozni mentségére? - kérdezte anyám hivatalos hangon.
- Honnan veszi mindenki, hogy én voltam? - tettem fel az egyetlen kérdést, ami foglalkoztatott - Ha jól tudom semmilyen bizonyíték nincs a birtokotokban. Anya? - fordultam az említett felé.
- A kollégáim megtalálták a véres kesztyűket az ajtó előtt. Kiesett a táskádból - küszködött könnyeivel, majd intett a bent lévő, szótlan rendőrtisztnek, hogy hagyjon minket egyedül.
Anya megvárta, amíg becsukódik az ajtó, majd könnyes arccal fordult felém.
- Miért? Csak ennyit kérdezek. Mit csináltam rosszul, hogy 17 évesen sorozatgyilkos lettél?
- Anya, ez nem a te hibát - hajtottam le a fejem.
- Akkor? Hogy jutottál el idáig? - nézett rám kétségbeesetten.
Tudtam, hogy óriásit csalódott bennem, félt és aggódott.
- Ezt nem értheted.
- Tégy próbára - tárta szét karjait, majd erőtlenül engedte le őket az asztalra.
- Nem tűnt fel semmi, az áldozatokat vizsgálva?
- Azok a huszonéves fiúk bántottak?
- Nem konkrétan ők. Itt a nemen van a hangsúly - nyeltem egyet - Én annyira sajnálom, anya. Ígérem, soha többet nem kereslek. Felejts el - folyt le az első könny az arcomon.
- Nem, kicsim. A lányom vagy és harcolni fogok érted. Tudom, hogy túlleszünk ezen. Csak el kell mondanod, hogy pszihés okai voltak a tetteidnek és megúszod az életfogytiglant pár év intézettel, vagy háziőrizettel és pszihológussal. Harcolni fogok érted - tette kezét megbilincselt kezeimre.
- Miért?
- Mert a lányom vagy. És akármekkorát csalódtam benned, vagy akármennyire is félek tőled, a lányom vagy. És ez ellen semmit sem tehetek.

1. rész: A 10. gyilkosság

Egy utolsó golyót eresztettem a fejébe, mielőtt elhagytam a házat. Alaposan körülnéztem, mielőtt kiléptem az ajtón és bezártam azt. Előhúztam a zsebkésem, majd belevéstem a jelet, melyet minden tetthelyen ott hagyok egy számmal együtt. Ez volt a tizedik. Volt, hogy megfojtottam, lelőttem, leszúrtam, megcsonkítottam. Az utóbbit a nemiszervüknél alkalmaztam. Kezemről lehúztam a gumikesztyűt, fejemről levettem a sapkát, majd a táskámba tettem azokat, a kesztyűt útközben akartam eldobni. Nyugodtan mentem le a lépcsőn, semmiféle bűntudat nem volt bennem. Az utolsó lépcsőfokon megtorpantam. Valami más volt. Mintha rendőrautók szirénái villogtak volna. Megálltam a lépcsőn és vártam. Mérlegeltem a menekülési útvonalakat, de zsigereimben már éreztem, hogy késő. Az ajtó becsapódott és egyszerre három kommandós szegezte rám a fegyverét. A piros pöttyök rendszertelenül mozogtak melleimen, miközben a három férfi a parancsra várt. Egy újjabb FBI-os jelent meg az ajtóban, egyszerre vette le szeméről a napszemüveget és fejéről a kalapot.
- Carter? - nézett rám megrökönyödtem, szemei megteltek könnyel.
- Meglepetés - villantottam anyura egy bizonytalan mosolyt, majd hagytam, hogy megbilincseljenek és beültessenek a rendőrautóba. 


Sziasztok :) Gondoltam most a bejegyzés végére írok,  hátha így nagyobb az esély arra,  hogy elolvassátok. Kérlek valami jelet vagy nyomot hagyjatok, mert ha nincs értelme, akkor nem folytatom a történetet. 
Puszi, 
The Killer