Amikor magamhoz térek rögtön a nyakamhoz kapok. Sajog, és biztos vagyok benne, hogy ez meg fog látszani. Bár előtte nem estek nekem sokkolóval azért, mert inni akartam.
- Jól vagy? - siet oda anyu.
- Nem tudom. Te jól lennél, ha a saját anyád letámadna egy sokkolóval az otthonodban? - kelek fel, majd dühösen ledobom magamról a plédet, és elindulok.
- Én nem csodálkoznék ezek után - motyogja, majd nekiáll összehajtani a plédet.
- Tudod, egyszerűbb lett volna, ha csak hagysz megrohadni a börtönben - mondom érzélmentesen, majd felbaktatok a lépcsőn és magamra csapom az ajtót.
Lefekszem az ágyba, és ébren fekszem. Mire elalszom már a nap jön fel. Nem sokkal később kopogásra ébredek. Ásítok egyet, majd kikászálódom az ágyból, miközben megszorítom amúgy is kócos copfom. Kinyitom az ajtót. Anyu áll ott munkaruhában egy másik figurával.
- Jó reggelt. Készüljön. A bíró ejtette a börtönbüntetést azzal a feltétellel, hogy hetente háromszor pszihológushoz jár a helyi elmegyógyintézetbe. Ma lesz az első alkalom - mondja az anya mögött álló személy, aki elég hivatalosan beszél ahhoz, hogy valamiféle igazságszolgáltató legyen és hogy egy szál bugyiban és pólóban lásson, kócos hajjal és nagyon nem friss lehelettel.
Bólintok, majd becsapom az ajtót. Kinyitom az ablakot, majd besietek a fürdőbe. Gyors zuhany, smink, fésülködés, dezodor, és ruha. Nagyjából 20 perc múlva fekete Vans-ban megyek le a lépcsőn. Anyu és Mr. Hivatalosemberke a konyhában ülnek és némán kávéznak. Én is töltök magamnak, majd helyet foglalok. Felváltva nézek anyura és a férfira, és magamban jót kacagok a kínos csenden.
- Indulhatunk? - hörpintem fel a kávém maradékát.
Egyszerre bólintanak, majd anyu elteszi a fegyverét meg a bilincsét az övére, elrakja az iratait, a jelvényét és indulásra készen pillant ránk.
A kocsiból nézem az elsuhanó embereket, boltokat és gyér természetet. Túl vagyok az első kezelésen. Annyira nem volt vészes, mint azt hittem. Kellemesen elbeszélgettem a fiatal sráccal, aki szerintem kicsit félt, hiszen a rendőrök tájékoztatták.
Anyu otthon kirak. A ház előtt várom meg, amíg elmegy, majd hirtelen fordulnék meg, amikor felnyög valaki, majd a földre csapódik.
- Ne haragudj! - mentegetőzök azonnal, majd leguggolok a fiúhoz.
Azt ismerelten szó nélkül áll fel, hajába túr, majd nagyot szív a cigarettából. Lassan végigvezeti szemét napbarnított testemen, melyet csak egy sort és egy rövid póló borít.
- Semmi baj - feleli nyugodtan és tovább áldogál ott.
Pár perccel később újra végigmér, szintén a Vans cipőmtől sötét hajamig, majd a zsebében kezd el turkálni. Elővesz egy darab papírt, a kezembe nyomja, mélyen a szemembe néz, elmosolyodik, kacsint, majd lazán elsétál.
Az ágyamon ülve vizsgálgatom a papírt. A kézirás kusza, de kivehető. A papír gyűrött, de semmiképpen sem szakadt. Végigsimítom a számokat, majd sóhajtva félreteszem és eldőlök az ágyamon. Gondolkozok, most úgy igazán. Felelevenítem a képeket az ártatlan megcsonkított, halott emberekről. Behunyom a szemem, de egy könycsepp ígyis kicsordul. 'Mit tettél?!' viszhangzik bennem a kérdés. Lehet, hogy nem is igazán akartam ezt az egészet? Mindig úgy éreztem, hogy ez a bosszú, de már rájöttem, hogy fogalmam sincs miről szólt ez az egész. A meggyilkolt emberek ugyan már csak rothadó testek, de a bűntudat velük együtt bennem él.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése